1. fejezet - Széthullás

Sziasztok! Itt is van az első fejezet :) Az eredetileg tervezett időpont előtt hoztam, mert hétvégén nem leszek itthon, viszont nem akartalak olvasnivaló nélkül hagyni titeket. Köszönöm a prológushoz kapott pipákat és kommenteket, a feliratkozókat. Bár örülnék valamivel több visszajelzésnek, ez így is nagyszerű, elvégre csak a prológusról van szó. Szeretnélek megkérni titeket, hogy mindig fejtsétek ki a véleményeteket, tudonom kell, hogy érdemes-e folytatnom. Építő jellegű kritika is jöhet, hiszen abból tanulok.
Kellemes olvasást!

xx,
Vanda




Egyenletes csipogás ütötte meg a fülem. Nem jöttem rá, mi lehet az, de egyre közelebbről, egyre erőteljesebben hallottam. Nem ez volt az egyetlen furcsaság, érdekes szagot éreztem, a levegőben fertőtlenítőillat terjengett. „Hol vagyok?" - tettem fel magamban a kérdést, amit nem tudtam megválaszolni. Óvatosan felnyitottam a szemeimet, de szinte azonnal vissza is csuktam, mert a hirtelen elborító fény nagyon vakított. Néhány másodperc után ismét megpróbálkoztam a művelettel, ekkor már sikerrel jártam, könnyebben hozzászoktam a világossághoz. Egy idegen helyen feküdtem, ezt először a plafonról állapítottam meg, hiszen az enyém világoskék színű. Az ablak is más, az ágyam is kényelmesebb. Körülöttem minden más volt. A zaj forrására tévedt a pillantásom. Műszerek. Tovább vezettem a tekintetem. Infúzió. Kanül. A bal karomon gipsz. Még ezeken csodálkoztam, mikor valaki a nevemen szólított. Aztán még egyszer, hangosabban. Odafordultam a fehér ruhás, sztetoszkópos emberekhez.

- Szia! - köszöntöttek. - Hallasz?

Alig észrevehetően bólintottam, és hagytam, hogy lámpával ellenőrizzék a pupilláimat, meg átvizsgáljanak. Mikor végeztek a teendőikkel, és mindent rendben találtak, feljebb akartam húzni magam, de abban a pillanatban iszonyatos fájdalom nyilallt belém. Felszisszentem.

- Maradj! - utasított az egyik orvos, a vállamat óvatosan lefelé nyomta. Engedelmesen visszacsúsztam, s rádöbbentem, hogy mindenem szúr, sajog és lüktet. Mindenem, kivéve a lábaimat.

- Miért vagyok itt? - kérdeztem halkan, rekedtesen.

- Három napja, az éjszaka folyamán autóbalesetet szenvedtél - felelte a doki. Az agyam hevesen kattogott, kezdetben nem jutott eszembe semmi a történtekből, aztán fokozatosan élesedtek a halovány emlékfoszlányok.Először beugrott a fekete hajú srác, amint rám mosolyog, és elém tolja az ananászos koktélt. Aztán Levi, ahogy csipkelődik velem hazafelé, ő nevet, én pirulok. Majd a semmiből érkezett csattanás, a hideg földön heverés kábán, a mentő... minden. Összeillesztettem a kirakós darabjait.

- Azóta altatásban tartottunk, és kétszer megműtöttünk - folytatta. - Eltört a karod, négy bordád, melyek felsértették a tüdőd... - amikor ehhez a ponthoz ért, elcsuklott a hangja. - Ezen kívül sérült a gerinced, deréktól lefelé lebénultál.

Csend telepedett le ránk, a vérem zúgását is hallottam. Az ép kezemmel megtapogattam a combom, de nem érzékeltem semmit. Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon, gombóc keletkezett a torkomban. Legszívesebben tomboltam volna, üvöltve, sírva kérdezgettem volna, hogy mit vétettem, amiért ezt kellett kapnom, de nem tettem. Egyrészt, nem volt elég energiám hozzá, másrészt, erről nem tehetett senki. A sors akarta így, a sors pedig néha kegyetlen.

- Ne add fel - biztatott elkeseredettségemet látva a középkorú, már őszülő férfi. - Ez még nem mindenképpen végleges állapot, mi igyekeztünk javítani rajta, és ez a továbbiakban is így lesz. Amennyiben még egy héten belül bekövetkezik valamilyen pozitív irányú változás, valószínűleg újra a régi leszel.

Az orvosok elmagyarázták, mi is a bajom pontosan, és miért nem biztos az, hogy ez így is marad, majd egyedül hagytak a barátságtalan kórházi szobámban a gondolataimmal, bánatommal, dühömmel és fájdalmaimmal.

Már egy ideje az önsajnálatba temetkezve szomorkodtam, mikor villámcsapásként ért a felismerés: nem is érdeklődtem Leviről. Idegesített, hogy nem tudtam, mi van vele, konkrétan pánikrohamot kaptam. Már majdnem eltördeltem az ujjaimat is, mikor végre pár halk kopogás után benyitott egy ápolónő, kicserélte az infúziót.

- Nem hallott a bátyámról? Nekem nem mondtak semmit - hebegtem pattanásig feszült idegekkel.

- Fogalmam sincs semmiről - válaszolt lehajtott fejjel a fiatal nő. Valamiért úgy gondoltam, hogy nem őszinte. Rossz előérzetem volt, még a hideg is kirázott.

- Tóth Levente - próbálkoztam a teljes névvel, hátha így rémleni fog neki valami.

Újra nemet intett, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

Egy izzadtságcsepp csordogált végig a nyakamon, a stresszbe beleremegett a testem. Rejtély, hogy voltam képes ilyen lelkiállapotban elbólintani, mindenesetre a fáradtság úrrá lett rajtam. Elrepültem a békés álomvilágba, ahol sokkal nyugodtabb minden, ahol nincsenek problémák. Ez volt az én mentsváram, de nem tölthettem sok időt ott. Sírásra ébredtem. Az anyukám volt az. Amint észrevette, hogy felkeltem, megsimította az arcom.

- Kincsem - suttogta.

- Mi a baj? - kérdeztem rémülten.

Anya csak szipogott, a sok munkától kemény, érdes kezeivel az enyémet szorongatta.

- Mondd! - sürgettem. - Csak a lábam az oka...?

- Levi meghalt - préselte ki a szavakat.

Megállt bennem az ütő. Kővé dermedve, pislogás nélkül meredtem magam elé. „Meghalt, meghalt, meghalt..." visszhangzott minden sejtemben. A szívemet kitépték, és meg is csavargatták. A lelkemben virágzó fák levelei egy pillanat alatt lehullottak, a zöldellő, dús fű helyét szikes talaj vette át, a vígan, kacagva csörgedező folyó kiszáradt. Az égbolt kékje elhalványult, a ragyogó nap előtt sötét viharfelhők gyülekeztek. A lelkemben örök ősz lett és örök éjszaka. A bőröm sápadttá és hideggé vált, törékeny lettem, akár a porcelán. Az élet utolsó, aprócska szikrája is kihunyt belőlem, meghaltam kívül és belül, mint szeretett testvérem.

- Magamra hagynál? - mozdultak meg ajkaim.

- Persze - törölgette könnyeit anya. - Holnap jövök, valamivel korábban.

Kibámultam az ablakon, a távolba révedtem. Az ajtó csattant, belőlem pedig mélyről tört fel a zokogás. A sokk miatt addig nem sírtam, de végül átadtam magam az érzéseimnek. A fizikai fájdalmaim lényegtelenné és jelentéktelenné váltak. Elfelejtettem őket, elszálltak, mint a sasmadár, valami más sokkal erősebben gyötört és nem kímélt.

Prológus

Sziasztok! Köszöntök mindenkit a második blogomon, ami a "The death is a new chance" címet kapta. Ebből kitalálhatjátok, hogy egy félig szomorú, félig vidám, szívet melengető történet lesz. Talán egy kicsit több jut az előbbiből, de remélem, ez nem tántorít el senkit az olvasásától. Meglepődhettek, hogy most ismét belevágtam egy blogba, noha az előzőn is csak a hatodik résznél járok. Teljesen jogos a reakciótok, még én sem tudom, mire vállalkoztam, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani ezt a sztorit. Már hónapokkal ezelőtt megfogalmazódott bennem az alapötlet, és azóta is csak szövögettem fejben a cselekmény szálait. Itt az ideje, hogy szavakba öntsem az egészet, kíváncsian várom, mit fogtok gondolni róla. Bízom benne, hogy elérem azt a hatást nálatok, amit szeretnék :)
Miután eleget untattalak titeket, nem maradt más hátra, mint hogy jó olvasást kívánjak! A prológus meglehetősen rövid lesz, ne haragujdatok.

xx, V




Iza szemszöge

- Ki volt az a srác? - fordult felém Levi.

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza értetlen arcot vágva, noha pontosan tudtam, mire, illetve kire célzott.

- Otthagytál miatta - jegyezte meg sértődött, duzzogós hangnemet felvéve.

- Én? Téged? Soha - bizonygattam ártatlan kislány módjára.

- Dehogynem. Leléptél azzal a magas, fekete hajú, nyálas szépfiúval...

- Nem rémlik - birizgáltam a nadrágomat lehajtott fejjel. Még így, a szemem sarkából is láttam, hogy Levi jól szórakozik, nagyon is mosolyog. Szokás szerint húzta az agyam. - Jó, rendben. Emlékszem - adtam meg magam.

-Részleteket! - vigyorgott az én édes, drága bátyám.

- Csak meghívott egy italra. Beszélgettünk tíz percet...

- Egy órát - javított ki.

- Nem mindegy? - mordultam rá - Beszélgettünk, és ennyi. Még a nevét sem tudom.

- Persze, azért van felírva a tenyeredre a telefonszáma is - bólintott gúnyosan, én pedig összehúzott szemöldökkel felemeltem a kezem, és megnéztem, mire Levi nagyot röhögött. Természetesen nem volt semmi rajta.

- Mondom - sóhajtottam. - Ennél több nem történt, kedves volt, egész jól nézett ki, de nem érdekel. Ejstük a témát.

Levi továbbra is mosolyogva biccentett, és az útra szegezte a tekintetét. A fiú a buliban tényleg nem volt az esetem, nem hatott meg, az általa fizetett koktél viszont annál inkább. Egyébként sem vetettem meg az alkoholt, az a valami pedig még jó gyümölcsös is volt és finom. Sajnáltam a testvéremet, hogy nem ihatott, mivel ő vezetett.

- Kösd be az öved! - szólalt meg hirtelen.

- Minek? - vontam meg a vállam, majd a pulcsim ujjával letöröltem az ablakról a párát. Kibámultam az éjszakába, néztem az árnyékként elsuhanó fákat, az út szélét jelző, fényvisszaverő rudakat. Mikor beleszédültem, Levire pillantottam, aztán... aztán brutális erősségű lökést éreztem, fülsüketítő csattanást hallottam, és elsötétült előttem minden. Fogalmam sincs, mennyi idő múlva ébredtem fel, de akkor nagyon fáztam. A hideg, nedves fűben feküdtem, erőtlenül belemarkoltam egy csomóba. Feltűnt, hogy valami meleg folyik a homlokomon. Odanyúltam, majd megvizsgáltam közelebbről. Vér volt. A következő emlékképem az, hogy szirénázás hasított bele a néma csendbe, s a távolban homályosan villódzó fényeket láttam. Aztán újra elvesztettem az eszméletem.