1. fejezet - Széthullás

Sziasztok! Itt is van az első fejezet :) Az eredetileg tervezett időpont előtt hoztam, mert hétvégén nem leszek itthon, viszont nem akartalak olvasnivaló nélkül hagyni titeket. Köszönöm a prológushoz kapott pipákat és kommenteket, a feliratkozókat. Bár örülnék valamivel több visszajelzésnek, ez így is nagyszerű, elvégre csak a prológusról van szó. Szeretnélek megkérni titeket, hogy mindig fejtsétek ki a véleményeteket, tudonom kell, hogy érdemes-e folytatnom. Építő jellegű kritika is jöhet, hiszen abból tanulok.
Kellemes olvasást!

xx,
Vanda




Egyenletes csipogás ütötte meg a fülem. Nem jöttem rá, mi lehet az, de egyre közelebbről, egyre erőteljesebben hallottam. Nem ez volt az egyetlen furcsaság, érdekes szagot éreztem, a levegőben fertőtlenítőillat terjengett. „Hol vagyok?" - tettem fel magamban a kérdést, amit nem tudtam megválaszolni. Óvatosan felnyitottam a szemeimet, de szinte azonnal vissza is csuktam, mert a hirtelen elborító fény nagyon vakított. Néhány másodperc után ismét megpróbálkoztam a művelettel, ekkor már sikerrel jártam, könnyebben hozzászoktam a világossághoz. Egy idegen helyen feküdtem, ezt először a plafonról állapítottam meg, hiszen az enyém világoskék színű. Az ablak is más, az ágyam is kényelmesebb. Körülöttem minden más volt. A zaj forrására tévedt a pillantásom. Műszerek. Tovább vezettem a tekintetem. Infúzió. Kanül. A bal karomon gipsz. Még ezeken csodálkoztam, mikor valaki a nevemen szólított. Aztán még egyszer, hangosabban. Odafordultam a fehér ruhás, sztetoszkópos emberekhez.

- Szia! - köszöntöttek. - Hallasz?

Alig észrevehetően bólintottam, és hagytam, hogy lámpával ellenőrizzék a pupilláimat, meg átvizsgáljanak. Mikor végeztek a teendőikkel, és mindent rendben találtak, feljebb akartam húzni magam, de abban a pillanatban iszonyatos fájdalom nyilallt belém. Felszisszentem.

- Maradj! - utasított az egyik orvos, a vállamat óvatosan lefelé nyomta. Engedelmesen visszacsúsztam, s rádöbbentem, hogy mindenem szúr, sajog és lüktet. Mindenem, kivéve a lábaimat.

- Miért vagyok itt? - kérdeztem halkan, rekedtesen.

- Három napja, az éjszaka folyamán autóbalesetet szenvedtél - felelte a doki. Az agyam hevesen kattogott, kezdetben nem jutott eszembe semmi a történtekből, aztán fokozatosan élesedtek a halovány emlékfoszlányok.Először beugrott a fekete hajú srác, amint rám mosolyog, és elém tolja az ananászos koktélt. Aztán Levi, ahogy csipkelődik velem hazafelé, ő nevet, én pirulok. Majd a semmiből érkezett csattanás, a hideg földön heverés kábán, a mentő... minden. Összeillesztettem a kirakós darabjait.

- Azóta altatásban tartottunk, és kétszer megműtöttünk - folytatta. - Eltört a karod, négy bordád, melyek felsértették a tüdőd... - amikor ehhez a ponthoz ért, elcsuklott a hangja. - Ezen kívül sérült a gerinced, deréktól lefelé lebénultál.

Csend telepedett le ránk, a vérem zúgását is hallottam. Az ép kezemmel megtapogattam a combom, de nem érzékeltem semmit. Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon, gombóc keletkezett a torkomban. Legszívesebben tomboltam volna, üvöltve, sírva kérdezgettem volna, hogy mit vétettem, amiért ezt kellett kapnom, de nem tettem. Egyrészt, nem volt elég energiám hozzá, másrészt, erről nem tehetett senki. A sors akarta így, a sors pedig néha kegyetlen.

- Ne add fel - biztatott elkeseredettségemet látva a középkorú, már őszülő férfi. - Ez még nem mindenképpen végleges állapot, mi igyekeztünk javítani rajta, és ez a továbbiakban is így lesz. Amennyiben még egy héten belül bekövetkezik valamilyen pozitív irányú változás, valószínűleg újra a régi leszel.

Az orvosok elmagyarázták, mi is a bajom pontosan, és miért nem biztos az, hogy ez így is marad, majd egyedül hagytak a barátságtalan kórházi szobámban a gondolataimmal, bánatommal, dühömmel és fájdalmaimmal.

Már egy ideje az önsajnálatba temetkezve szomorkodtam, mikor villámcsapásként ért a felismerés: nem is érdeklődtem Leviről. Idegesített, hogy nem tudtam, mi van vele, konkrétan pánikrohamot kaptam. Már majdnem eltördeltem az ujjaimat is, mikor végre pár halk kopogás után benyitott egy ápolónő, kicserélte az infúziót.

- Nem hallott a bátyámról? Nekem nem mondtak semmit - hebegtem pattanásig feszült idegekkel.

- Fogalmam sincs semmiről - válaszolt lehajtott fejjel a fiatal nő. Valamiért úgy gondoltam, hogy nem őszinte. Rossz előérzetem volt, még a hideg is kirázott.

- Tóth Levente - próbálkoztam a teljes névvel, hátha így rémleni fog neki valami.

Újra nemet intett, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

Egy izzadtságcsepp csordogált végig a nyakamon, a stresszbe beleremegett a testem. Rejtély, hogy voltam képes ilyen lelkiállapotban elbólintani, mindenesetre a fáradtság úrrá lett rajtam. Elrepültem a békés álomvilágba, ahol sokkal nyugodtabb minden, ahol nincsenek problémák. Ez volt az én mentsváram, de nem tölthettem sok időt ott. Sírásra ébredtem. Az anyukám volt az. Amint észrevette, hogy felkeltem, megsimította az arcom.

- Kincsem - suttogta.

- Mi a baj? - kérdeztem rémülten.

Anya csak szipogott, a sok munkától kemény, érdes kezeivel az enyémet szorongatta.

- Mondd! - sürgettem. - Csak a lábam az oka...?

- Levi meghalt - préselte ki a szavakat.

Megállt bennem az ütő. Kővé dermedve, pislogás nélkül meredtem magam elé. „Meghalt, meghalt, meghalt..." visszhangzott minden sejtemben. A szívemet kitépték, és meg is csavargatták. A lelkemben virágzó fák levelei egy pillanat alatt lehullottak, a zöldellő, dús fű helyét szikes talaj vette át, a vígan, kacagva csörgedező folyó kiszáradt. Az égbolt kékje elhalványult, a ragyogó nap előtt sötét viharfelhők gyülekeztek. A lelkemben örök ősz lett és örök éjszaka. A bőröm sápadttá és hideggé vált, törékeny lettem, akár a porcelán. Az élet utolsó, aprócska szikrája is kihunyt belőlem, meghaltam kívül és belül, mint szeretett testvérem.

- Magamra hagynál? - mozdultak meg ajkaim.

- Persze - törölgette könnyeit anya. - Holnap jövök, valamivel korábban.

Kibámultam az ablakon, a távolba révedtem. Az ajtó csattant, belőlem pedig mélyről tört fel a zokogás. A sokk miatt addig nem sírtam, de végül átadtam magam az érzéseimnek. A fizikai fájdalmaim lényegtelenné és jelentéktelenné váltak. Elfelejtettem őket, elszálltak, mint a sasmadár, valami más sokkal erősebben gyötört és nem kímélt.